Elvesztés, Válás, Elengedés..."engedd el" "lépj tovább" baromi könnyű ezt mondan

Napjainkban a csapból is ez folyik, engedd el, lélegezd ki, engedd be a pozitív energiákat és még sorolhatnám a számtalan pozitiv sallangot, ami folyik az interneten vagy vagy innen onnan.

A negatív történéseket, válást, veszteséget, csalódást vagy egyéb kudarcokat nem lehet csak hipp-hopp elengedni, ez egy tanulási folyamat, amíg nem érek a lecke végére, addig nincs elengedés. De mikor van vége a leckének?

Ezt szeretném megosztani a saját tapasztalataim által.

A valódi elengedés, tovább lépés nem egy nagy belégzéssel és kilégzéssel történik, természetesen áltathatjuk magunkat ezzel és azzal is, hogy mindenféle pozítiv sallangot próbálunk az agyunkba tömni, amivel tulajdonképpen csak elnyomjuk és pillanatnyilag orvosuljuk a valódi problémát. Persze ezekre is szükség van, de ezek csak felszíni kezelések. Amivel kifelé azt mutatjuk, sőt magunkat is meggyőzzük arról, hogy milyen jól vagyunk, de ha egy kicsit kettesben maradunk magunkkal és megpróbálunk őszinték lenni magunkhoz, akkor rájövünk, hogy nem hogy elengedni nem sikerült, hanem ott van a gondolataink legmélyebb bugyrában is. Ez pedig meghatározza jövőbeli cselekedeteinket, kapcsolatainkat, mindennapjainkat.

Szerintem a valódi elengedés csak akkor tud bekövetkezni, ha képesek vagyunk megbocsájtani magunknak is és a környezetünknek is. És bizony ennek a folyamatnak vannak elkerülhetetlen és fájdalmas lépcsőfokai, ezen is mint máson keresztül kell menjünk lépésről lépésre ahhoz, hogy valóban elengedjünk valamit ami minket zavar, összetört vagy azt a bizonyos valakit akit elveszítettünk vagy el kellett engednünk.

Először is ott kezdeném, hogy egy nagyon durva 8 hónapon vagyok túl és remélem, hogy másnak is tud segíteni ez a pár sor abban, hogy elsősorban reményt adjon az újrakezdésre, hogy el tudjon indulni a megbocsájtás útján, és hogy valóban pozitív gondolotokkal teli hétköznapokat tudhasson a háta mögött. Képessé válljon a valódi elengedésre és ezáltal az újrakezdésre. 2017-ben volt az esküvőm, terveim szerint egyszer akartam férjhez menni és egy életen át vele lenni. Szerettük egymást ez nem volt kérdés, azonban én az esküvő előtt is tudtam, hogy vannak problémák, amiket úgy gondoltam, hogy a szeretet majd megold, és majd miattam az én útmutatásomal változásra bírunk. Sőt ha őszinte akarok lenni akkor már az elsőperctől tudtam, hogy mivel állok szemben, csak hittem bíztam, bemeséltem magamnak, hogy majd én megváltoztatom :) Persze most már tudom, hogy senki nem fog megváltozni a másikért akármennyire is szeretünk valakit, változni csak magunk miatt tudunk. Sajnos kezdtem rájönni arra, hogy a férjem életmódja összeegyeztethetetlen az enyémmel és egyre távolodunk egymástól. Próbálkoztam ezt vele megbeszélni, közös megoldásokat találni, ő is próbálkozott, de a nézőpontjaink nem közeledtek egymáshoz, sőt inkább távolodtak. Egyre inkább ellenségnek tekintet, aki folyton nyomást gyakorol rá, emlékeztetve a gyengeségeire. Ő is szenvedett attól, hogy én nem vagyok boldog, de nyílván nem tudta magára erőltetni azt sem amit én szerettem volna. Éreztem, hogy ez így nem fog menni, nem tudok egy olyan életet élni amit szószerint önpusztítónak és károsnak tartok és nem tudom ezt végig nézni, mindemelett ő sem tud olyan életet élni amit ő nem akar.

Ezt a témát hosszan tárgyalhatnám, de majd egy másik alkalommal, hogy hogyan és miként választunk párt és miért hisszük, hogy valaki miattunk majd biztos megváltozik? Aztán rájövünk, hogy nem nem fog megváltozni, és akkor ott áll az ember, hogy most mit csináljon?! Vajon kiben csalódunk ilyenkor, a másikban vagy magunkban? Na de ezt majd legközelebb...

A saját elveimmel kerültem szembe: az egyik oldalon a házasság ami az én fejemben egy életre szól, a másik oldalon meg már testi tüneteket is öltő "nem akarok így élni" gondolatok reggel/ délben/ este.

Annyiban könnyű helyzetem volt, hogy pontosan tudtam, hogy mit nem akarok, de nem tudtam,hogy hogyan tovább?!

Óriási dilemma volt, ezért szabtam magamnak egy határidőt, ha addig nem tudunk közösen változtatni akkor én elválok.

A határidő eljött, és akkor szembesültem azzal, hogy ezt nem lehet eldönteni, hogy jó akkor elválok és viszlát.

Ez a döntésem 1000 kérdést hozott magával, egy nagy kavalkád a fejemben, káosz a káoszban.

Mi lesz, ha elválok? Hova fogok költözni? Mit fognak gondolni? stb. Félelem az ismeretlentől, egyszerre érzetem magam otthontalannak és elhagyatottnak szóval tudtam, hogy ez a döntés nagyon sok nehézséget és akadályt fog elém görgetni.

Általában az emberek itt fordulnak vissza és futamodnak meg és alkusznak meg, maradnak benne egy számukra rossz azonban ismert és biztos helyzetben. Én viszont szerencsére nem vagyok egy megalkuvó típus. Persze én is kerültem már a padlóra többször, sőt ebben a helyzetben is éreztem kilátástalannak a helyzetet, de szerencsére egész fiatalon megalkottam magamnak a Lara féle 72 órás válság menedzsmentet: 0-24 óra: A kiborulás :)

Kiborulhatok, de csak 24 órám van rá, lehet hisztizni, sírni, csapkodni, csokit enni, bort inni ami jól esik, világ vége hangulat, utálhatom az egész világot. A hiszti és kétségbeesés minden nőnek jár :) !

24-48 óra: Újratervezés

Felmérem a helyzetet és általában a hiszti végére már megszületik a válság terv, a mit fogok csinálni. Lehet A és B opció is. A lényeg, hogy legyen terv. Ezzel egyrészt megnyugtatom magam, hogy van kiút, másrészt a tervek segítenek abban, hogy kihúzzuk magunkat a slamasztikából. Akinek nem megy jól a tervezgetés, nem vicc SWOT analízist ajánlom, nagyon jó arra, hogy meglássuk a lehetőségeinket. Anyukám mindig azt mondta, hogy minden rosszban van jó, ezt kb minden nap elmondta, gyerekként óriási hülyeségenk tartottam, 15 voltam amikor meghalt, de ma úgy gondolom, hogy ez valóban így van! A negatív dolgok valójában fejlődést és lehetőséget kinálnak számunkra, és csak rajtunk múllik, hogy ebből profitáljunk.

48-72 óra: Siker realizása: Nagyon fontos, hogy újra életerőre kapjunk, ezért kitűzök egy olyan célt magamnak, ami kihívást is jelent, de biztosan meg is tudom csinálni, tehát megvalósítható és elérhető. Pl: 10k futás 5 perces ezer méterekkel, de lehet egy sodokú kirakása, egy kép megfestése stb. Vagy erre jó az air yoga, aerial silk és az összes óratípus amit tartok, mert egy-egy szép és nehéz póz egyszerre segít az elengedésben, sikerélmény megszerzésében! Visszaadja az önbecsülést és segíti a nőiességet. Egy szó mint száz a lényeg, csináljak valamit ami kihívás, ami sikerélményt ad. Amivel a saját hátam megveregetem, hogy ezaz megcsináltam.

Lara féle válság menedzsment ez egy átmeneti megoldás, arra jó hogy összeszedjük magunkat, és elinduljunk szépen az úton, és legyen erőnk eltakarítani a bennünk lerakódott dolgokat.

Visszatérve döntés meg volt, de rendet kellett tenni a káoszban, egy igazi nagy takarításra volt szükség, nem tudtam, hogyan fogjak hozzá.

0. Egyedül azt tudtam mi az amit nem akarok, gondoltam kezdésnek akkor megfogalmazom magamnak mi az amit szeretnék.

Ezt érdemes akár leírni is pontról pontra, nagyon fontos, hogy konkrétumokat kell meghatározni!

A megvalósítás volt az a pont, ahol éreztem segítségre van szükségem.

1. Kérj segítséget! Szakembertől!

Krizís helyzetekben ahol a lelkünk, a személyiségünk sérül mindig kérjünk segítséget szakembertől.

Miért nem jók a barátok? Mert nem függetlenek tőlünk, nem tudnak objektív tanácsokkal segíteni, általában elfogultak, még ha meg is mondják véleményüket, általában nem tudnak minket megoldás útjára segíteni. Mindezek mellett pedig sajnálnak minket, amire pedig végképp nincs szüksége az embernek egy ilyen szituációban.

Természetesen szükség van a barátainkra, segítségükre, csak nem elengedő egy lelki trauma elszenvedésének feldolgozására.

Én elmentem több helyre is, kineziológus, pszichológus, stb. Mindegyiktől más-más fajta segítséget kaptam.

Találtam egy pszichológus-adiktológust akihez azóta is rendszeresen járok, segített elindulnom a valódi elengedés és a megbocsájtás útján, nem csak a válásommal kapcsolatban, hanem az egészen idáig hordozott gyermekkori sérülések traumák miatt.

2. Potyautasok és fölösleges dolgok kuka!

Nagytakarításkor minden előkerül, rájössz arra, hogy mennyi oda nem illő dolog van az életedben, ami gátol az újra kezdésben.

Le kellett magamról kapcsoljam a potyautasokat, akik csak az energiámat vitték, illetve az elfoglaltságaimat is rendszerezni, mi az ami nem fér bele mostantól az életembe.

Nagyon sok ember és dolog vesz minket körül ami fölösleges energiákat nyer el tőlünk, annélkül hogy mi viszont töltekezhetnénk belőle.

3. Ne foglalkozz azzal mit gondolnak mások! Ne másoknak akarj megfelelni, hanem saját magad elvárásainak!

Mindig a saját utamon jártam, hoztam nehéz döntéseket, nem érdekelt kit mit gondol, biztos voltam magamban! Most vsizont minden bizonytalan volt, talán emiatt a legnezebb ez volt számomra, mit fognak rólam gondolni? Másoktól vártam, hogy vajon jól döntök -e?! Folyamatosan úgy éreztem meg kell magyaráznom mindenkinek miért döntök így, talán saját magamat is megakartam ezzel győzni. Mindemellett folyamatosan értek a rosszindulatú megjegyzések támadások ismerősök, a család úgy érezte, hogy joga van ebbe beleszólni és véleményt alkotni. Pedig nincs! Erre persze nincs recept, ezeket az embereket ki kell iktatni az életünkből, nem kell felvenni a telefont, nem kell válaszolni az üzenetekre és kész. Ez egy döntés, reagálok vagy sem.

Ugyanis ez a következő ami viszi el tőlünk az energiákat, és késlelteti az újrakezdést és az elengedést.

Egyetlen személlyel kell elszámolnunk és az saját magunk!

4. Meg kell néznünk a gödör fenekét!

Ahhoz, hogy a valódi elengedés útjára lépjünk szépen le kell ülni a fenekünkre a gödör alján. Amíg csúszunk lefelé, addig még elhisszük, hogy ez normális más is így él, nem vagyunk olyan messze a gödör szélétől stb.

Elengedhetetlen lépés a gödör aljára leülni, és szembe nézni magunkkal. Ahhoz, hogy újrakezdjük el kell veszítenünk!

Ha itt vagyunk akkor kezdhetünk kimászni szépen lassan lépésről lépésre. Ezek a lépések nem elkerülhetőek. Szembe kell néznünk magunkkal és kimondani azt, hogy igenis szarul vagyunk, fáj nekünk, seggre ültünk stb.

5. "Bújj bele a másik bőrébe!"

Az én pszichológusom egy írásával keltette fel a figyelmem, melyben magamra ismertem ezután kerestem fel. Miszerint én táplálója vagyok a férjem problémájának. Azért kerestem fel, hogy segítsen elengedni a férjem,hogy méltó módon tudjak elválni tőle. Teljesen lezüllöttem az utolsó évben ebben a kapcsolatban, üvöltöztem káromkodtam, kivetköztem önmagamból, úgy éreztem elvesztettem a nőiességem tehetetlenségemben. Segítségre volt szükségem, hogy el tudjak számolni saját magammal, mert úgy döntöttem elvállok.

Ezekben mind megkaptam a segítséget, viszont még másra is felnyitotta a szemem: Segített abban, hogy megértsem, hogy a férjem mit és miért tesz és ennek semmiköze ahhoz, hogy szeret-e engem vagy sem.

Segített megérteni azt, hogy az én viselkedésem, hogyan táplálta tovább a problémát, annak ellenére, hogy csupa jó szándék vezérelt. Illetve a korábbról hozott fel nem dolgozott sérülések, meg nem valósult elengedések, milyen károkat okoztak a jelenbeli viselkedésemben.

Persze itt még rendszeresen előjött belőlem a MERT Ő, DE Ő, AZÉRT MERT Ő,...

Természetesen mindent ráfogtam, de már kezdtem őt érteni, így az iránta érzett harag, csalódottság, szomorúság múlni kezdett.

Folyamatosan hullám-völgyekben törtek elő a szép emlékek, a viták a balhék, aztán egyre inkább tisztult a kép, de ekkor még közelében sem jártam, hogy elengedjem. Alapvetően jó páros voltunk, sok szép emlékkel, néha kívántam, hogy bár ne szeretném. Persze emelett még mindig őt okoltam a házasságunk problémái miatt, de már értettem, sejtettem, hogy ő mit élhet át.

6. Megbocsájtás, de nem csak másnak, hanem legfőképp magadnak!

Elérkeztünk a legfontosabb részhez. Pár héttel ezelőtt ültem a repülőn, néztem ki az ablakon, sütött a nap, gyönyörű felhők. Új szerelem, Barcelona. Tökéletes boldogság! Helyette: rámtört egy zokogás, nem is tudtam abbahagyni. Csak néztem ki az ablakon és arra gondolatam, hogy mennyire sajnálom és szégyellem magam, hogy csunány beszéltem a férjemmel az utóbbi hónapokban. Rájöttem arra, hogy mindegy hogy ő hogyan viselkedett velem, ahogy én viselkedtem vele azért szégyellem magam. Rájöttem arra, hogy tulajdonképpen nem az zavar ami történt, hanem az ahogy én viselkedtem, hogy magammal nem tudok elszámolni.

Leszálltam a repülőről, délután elmentem a terápiára, elmeséltem mi történt, terápiáról hazafelé pedig jött egy megérzés, hogy nekem most fel kell hívjam és el kell mondjam neki mindezt és vágytam arra, hogy bocsánatot kérjek.

Felhívtam, elmondtam neki ezeket, elnézést kértem. Persze ő nem értette az egészet, tett még néhány gúnyos megjegyzést aztán letettük.

Ez volt az első lépés, hogy tőle bocsánatot kértem, 20 kilóval könnyebbnek éreztem magamnak, talán még repülni is tudtam volna.

Kocsiban ültem hazafelé 40 percet álltam a dugóban, persze végig bőgtem az úton, ez a bocsánatkérés segített abban, hogy a megbocsájtás útjára lépjek, de nem másnak kellett megbocsájtanom hanem magamnak, egyszerűen csak jöttek elő belőlem a következő mondatok, megbocsájtok magamnak, mert:

- azért mert átléptem a saját elveimen: elválok

- azért mert csúnyán beszéltem és viselkedtem

- azért mert férjhez mentem, holott kezdektől tudtam a problémát és nem néztem szembevele

- azért mert saját magamat csaptam be

- azért mert azt akartam, hogy valaki úgy éljen ahogy ő nem akar

- azért mert kudarcot vallottam

- azért mert hülye voltam :)

Az emberi kapcsolatok kétoldalú kapcsolatok, amiben mindenki hibázik. Vannak kisebb, nagyobb hibák, sok hibát nem szándékosan okozunk, vagy éppen dühből, tehetetlenségből fakadóan csinálunk hülyeséget. Sokszor észre sem vesszük, hogy mi miként vétettünk vagy ártottunk saját magunknak vagy a környezetünknek.

A válsághelyzetet addig addig kell boncolgatni, amíg vissza nem tudjuk bontani, addig ahol megtaláljuk azt a pontot, ahol úgy érezzük mi hibáztunk. Ugyanis ezt legbelül tudjuk, ezért marcangoljuk is magunkat miatta. Mérlegelni kell azt is, hogy valós-e bűn tudat, vagy csak a környezet rójja ránk ezt a terhet. Nekem ebben nagyon segített a terápia, hogy a környezet által rámnyomott hamis felelőséget el tudjam engedni. Említettem, hogy folyamatosan bizonygatni akartam az igazamat. Amikor megbántanak, megsértenek bennünket, nem könnyű a harag, a sértettség, a fájdalom érzését elengedni, de ennél is nehezebb szembenézni a saját hibáinkkal és mulasztásainkkal. Elfogadni a megbocsátást és elengedni a szégyenérzetet, a szorongást, a bűntudatot saját magunkkal szemben.

Elengedés nincs megbocsájtás nélkül! Legyen szó bármiről, bárkiről. meg kell bocsájtanunk magunknak, és kell tudnunk bocsánatot kérni magunktól és másoktól is.

Ezt meg kell tennünk elengedhetetlen és fájdalmas lépés, de ugyanakkor felszabadító és felemelő is!

Megbocsájtás magunknak: Ha valamit nem tudunk elengedni, nézzük meg mi hol hibáztunk, addig addig boncolgassunk egy esetet amíg meg nem látjuk azt aprólépést, ahol úgy érezzük mi vétettünk el valamit.

Ha meg van a hiba mondjuk ki hangosan, vagy írjuk le: megbocsátom most ezt magamnak és éljük is meg. Hiszen emberek vagyunk, emberi hibákkal és tulajdonságokkal felruházva lépjünk át a megbocsátás kapuján mind magunk mind mások felé, hogy kiteljesedhessünk.

Az önmagunknak való megbocsátás pozitív hatással van testi és lelki egészségünkre, valamint a kapcsolatainkra egyaránt.

Minden rosszban van valami jó: jól vagyok, a helyemen vagyok :) jól döntöttem, mert döntöttem. Nem mondom, hogy olykor nem vagyok szomorú, ez teljesen normális. Az emlékek megmaradnak, a szépet meg kell őrizni.

Természetesen minden vihar után kisüt a nap, és mivel most már tudom mit nem szeretnék egy házasságban és azt is hogy mit szeretnék, belépett az életembe valaki akivel el lehet indulni a közös úton. Az pedig, hogy ebből mit hozunk ki csak is kizárólag rajtunk fog múlni. :)

Lara